Szerdán voltam életem első szülői értekezletén. Jobban izgultam, mint az egyetemen vizsgák előtt. Ment a hasam. Aztán arra gondoltam, hogy valahol tényleg hasonló is a helyzet: ez az első megmérettetés, hogy három év alatt mit is sikerült megtanítanom a gyereknek a világban való boldogulásról.
Nagyon vegyes érzéseim vannak: egyrészről amikor látom, hogy hogyan játszik a kortársaival a játszótéren, azt gondolom, hogy jó döntés volt beadnom oviba (csak délelőttre fog amúgy is menni); másrészről viszont nagyon féltem is attól, hogy hogyan tud majd beilleszkedni, hogyan fogja megvédeni magát a társaival szemben, és az óvónénikkel szemben is (máig a zsigereimben érzem azt a szomorúságot, amikor az egyik óvónénim nem hitte el, hogy fáj a hasam, és kényesnek nevezett...).
Aztán persze eszembe jut, hogy az elválás pillanata mindenképp elérkezik, és hogy esetleg hátrányban lenne a társaival szemben, ha már egy kialakult csapatba kellene beilleszkednie. És hogy mennyire igényli a hozzá hasonló korúak társaságát, és a játszótéren bizony már nem nagyon talál ilyet (a többség bölcsibe vagy oviba jár).
És az is eszembe jut, hogy minél előbb rendezni kellene magamban ezt a dolgot, mert annyira emocionális, hogy rögtön átveszi az én bizonytalanságomat, és esetleg pont miattam lesz nehéz az átállás. Na, majd meglátjuk...
