Megfázás

Csütörtökre Beni megint jól vette az akadályokat, akkor már rajzolt is, büszkén hozta megmutatni a rajzait, amikor mentem érte. Viszont ahogy felkelt a délutáni alvás után, folyt az orra. Már előző nap hazafelé is mondta, hogy fáj a torka, de mivel utána semmi nem utalt erre, nem foglalkoztam vele. Így pénteken nem ment oviba.
Hát, meg kell állapítsam, hogy jóval egyszerűbbek a délelőttök, hogy ő oviban van. Nagyon elfáradtam, mire Peti hazaért: Beni alapvetően a Lego-jával szeret játszani, amik ugye túl kicsik ahhoz, hogy Julánk is meg tudja vizsgálni. De persze őt meg mindig az érdekli, hogy a bátyó mit csinál. És mivel nem engedem közel, megy a nyűglődés.
Ráadásul bennem is bújkált valami, kicsit kapart a torkom, de a legszembetűnőbb az volt, hogy nagyon fáradt voltam.
Viszont Beni estére már egész jól volt, ma meg már szinte nem is kellett fújni az orrát. Remélem, hogy hétfőn már megint mehet oviba. (Meglepődtem, amikor megkérdezte, hogy mikor mehet már oviba, mert szeretne menni... Na, majd meglátjuk hétfőn.)
Ma Szentendrén voltunk délután kavicsot dobálni a Dunába. Annyira élvezte ez a nagy óvodás! Imádom, amikor ilyen vidám.

Mindenféle

Gyors bejelentkezés még, mielőtt elnyom az álom... :)
Benit ma először apa vitte oviba. Persze ha ketten vannak, akkor nem apa a főnök, na, ennek meg is lett az eredménye: jó nagy hiszti, hogy nem akar ottmaradni. Végül mégis ottmaradt, és az óvónéni elmondása szerint ez volt az első nap, hogy ottléte alatt nem sírt. Vidám volt, játszott, énekelt. Akkor is nagyon jókedvű volt, amikor megérkeztünk érte. És ez volt az első nap, hogy magától mesélt: "Képzeld, anya! A Dodó mindig elbújt. Ő a legújabb barátom. A barátom Andorka, de Dodó a legújabb!"
Julcsánk pedig alig 9 hónaposan úgy döntött, hogy ideje lenne a saját lábára állni - na jó, ez már megy egy ideje, de ha már azon áll, akkor közlekedni is kellene két lábon. Persze egyelőre segítséggel: mi is lenne erre alkalmasabb, mint a babatornázója...?! Feláll, kapaszkodik, tolja maga előtt, és megy utána. Persze a szőnyegnél megakad. De nem adja fel! Ő nem az a fajta! Addig rángatja, amíg csak ráugrik a szőnyegre az eleje, és már megy is tovább. Haláli egy nőszemély.
Bár ma elég nyűgös volt, szegénykémnek jön a foga. Már éjszaka is felsírt párszor, szerencsére cicivel le lehetett szerelni, aludtunk is tovább.
Újdonság, hogy mostanában újra együtt alszik a család. Eddig úgy volt, hogy apa aludt Julával, én Benivel. Persze ez első olvasatra nem túl logikus, de megvan benne a ráció. Beni nagyon nyugtalanul aludt, ha nem én voltam vele egy szobában... Így maradt az a megoldás, hogy éjszaka rohantam át a másik szobába, ha Julcsánk enni kért. De most újra együtt a család. :)
A délelőtti ovi sok időmet "felszabadítja". Ma végre volt időm elrendezni a számlákat, nyugodtan kitakarítani, és összességében sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint korábban. Egy anyuka kérdezte az oviban, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha Benit egész napra otthagynám. Hát, azt kell mondjam, hogy de. Viszont ez nem erről szól. Úgy gondolom, hogy szüksége van a kortársaira, rendszerre, (közösségi) szabályokra, de ha megtehetem, hogy csak délelőtt legyen ott, akkor miért ne tenném. Ha visszamegyek dolgozni, akkor már olyan kevés időt tudunk együtt tölteni...
Na, megyek aludni, mielőtt újra kelni kellene...

A második nap után

Természetesen jóval korábban odaértem az oviba, mint ahogy befejezték volna az ebédet. Még épp akkor mentek be a terembe. Nem mentem oda, nehogy ne akarjon ebédelni. Rossz volt várakozni. Óráknak tűnt, amíg megebédeltek. Ott vártam az ajtó előtt, aztán megjött az egyik anyuka, akihez kimentem a másik folyosóra. Én láttam az ajtót, de Beni nem látott, amikor kijött. Épp a wc-be mentek, és hallottam, ahogy azt mondja, hogy nem látom anyát, de már szóltak is neki, hogy menjen tovább. Olyan lelkifurdalásom van! Azt mondtam neki, hogy ott leszek, amikor ebéd után kijön az ajtón. És ő nem látott.
Mire jött vissza a mosdóból, természetesen már ott voltam. Felvidult az arca, rögtön rám mosolygott. Istenem, mennyire szeretem! Jó volt magamhoz ölelni, pedig csak pár órát volt távol. Ugyan megint mondta, hogy aludjunk itt, de azért boldogan öltözött, amikor mondtam, hogy menjünk inkább haza.
Az óvónő azt mondta, hogy 11 körül hiányolt, de meg lehetett nyugtatni. És hogy gyakoroljuk itthon az evést, mert valahogy nem ment neki a kanállal evés. Aztán látta a csodálkozásomat, és mondta, hogy igen, neki sem rémlett, hogy tegnap gond lett volna vele. Nekem meg jár az agyam, hogy vajon mi lehetett a baj. Valószínűleg elfáradt már, lehet, hogy valami nem sikerült neki, és ilyenkor hajlamos elcsüggedni.
(Azt mondják, hogy a születésünk körülményei kihatnak a személyiségünkre. Ebben lehet is valami, mert Benit is nagyon megviseli, ha valami nem sikerül neki -, bár már egyre jobban kezeli. 12 órát vajúdtam vele, de aztán mégsem sikerült megszülni, mert kétszer rá volt tekeredve a köldökzsinór a nyakára, így császár lett belőle...)
Szerencsére nem tűnik úgy, hogy a kelleténél jobban megviselte volna a dolog, Petinek is azt mondta, hogy jó volt az oviban. És elmesélte azt is, hogy sírt, és Ibi néni megvigasztalta. Meg hogy Dodó mindig fuldoklik ivás közben, mert túl gyorsan iszik. És hogy csináltak gilisztát a homokozóban, meg ő még tésztát is csinált. Szóval ezek szerint voltak neki élményei. Kíváncsi vagyok a holnap reggelre. Jelenleg alszik a drágám.

ÁPDÉT:
Kiderült a kanál-probléma. Leves volt, és cérnametélt hozzá. És állandóan lecsúszott a kanaláról, amit ő természetesen hangosan kommentált. Ebből gondolták, hogy nem tud kanállal enni... Na, igen, 15 gyerekre már kicsit nehezebb odafigyelni.
Viszont annyira jókedvű, tisztára kivirult az én nagyfiam. Remélem, így is marad. Találkoztunk délután Andorkával, a kis barátjával is, nagyon megörültek egymásnak. Olyan édesek voltak! Sajnálom, hogy nem sikerült elintézni, hogy egy oviba járjanak.

Megint ovi

Remek éjszakánk volt. Amikor éjfél körül lefeküdtem, Beni épp nevetett álmában. Aztán reggel jókedvűen ébredt, reggelizett, engedte, hogy apa levágja a körmét, mesét néztünk. Jött az öltözés - na, ettől kicsit féltem, hogy kezdődik majd a "nem akarok menni", "maradjunk inkább itthon" - DE legnagyobb megdöbbenésemre semmi. Jó, azért az időt húzta kicsit, de csak játékosan: a bejárati ajtótól rohant be a szobába, beleugrott az ölembe, hogy így adjam rá az övet.
És elindultunk. A lépcsőn lefelé dobott nekem puszit, majd megkérdezte, hogy sikerült-e elkapnom, és a szívembe zárnom. Annyira édes volt, teljesen meghatódtam. Imádom!
Séta közben egyszer ugyan volt olyan, hogy az ölembe kérezkedett, átvittem a zebrán, és mondtam, hogy innentől már jönnie kell. Beszélgettünk, nevetgéltünk útközben.
Mégegyszer elmondtam neki, hogy most csak egy kicsit leszek már benn vele, és aztán jövök haza, de ebéd után ott várom majd az ajtó előtt. Csak egy "rendben, anya" volt a válasz.
Megérkeztünk, átöltöztünk, bekísértem a terembe, és ő már ment is játszani. Egyszer sem pillantott fel rám. Egy negyed óra múlva szóltam neki, hogy reggelizzünk, aztán én megyek haza. Viszonylag közel ültem le hozzá, de hagytam, hogy már a későbbi rend szerint történjen minden, nem avatkoztam bele. Ügyesen evett-ivott egyedül, majd közölte, hogy ő az oviban akar aludni. Mondtam neki, hogy egyelőre szokjuk meg a dolgokat, és ha utána is itt akar aludni, akkor alhat.
Amikor elindultam, még puszit is elfelejtett adni. Én azért fújtam neki egyet - úgy egyeztünk meg, hogy így fogunk majd búcsúzkodni, mert az olyan vicces. Rám mosolygott, és ment is játszani.
Háromnegyed tizenkettőre kell mennem érte. Hosszú lesz ez az idő. Nekem. Remélem, neki hamar elmegy. :) Kíváncsi vagyok a folytatásra. Remélem, szeret majd oviba járni.

Első nap az óvodában

Benivel ma voltunk először oviban. Kellőképpen izgultam. De azért próbáltam tartani magam, nehogy átvegye az én "félelmeimet". Egész jól sikerült a nap. Ugyan nem akart elindulni, de aztán jókedvűen sétáltunk az ovi felé. Ahogy odaértünk, kijött hozzá Ibi néni, az egyik óvónő. Megmutatta a mosdót, felakasztották együtt a törölközőjét a jeléhez (kishajó). Aztán átöltöztünk, és bementünk a terembe. Egyből odament a játékokhoz. Ibi néni mondta, hogy ha már nem játszik valamivel, akkor tegye vissza a helyére. Így egyenként fedezte fel az autókat: levette, tologatta, majd visszatette, és nyúlt a következőért. Egy darabig ott voltam a közvetlen közelében, de aztán átmentem a terem másik végébe. Nem zavarta.
Aztán reggelizett is, ügyesen ivott a pohárból is. Ettől kicsit féltem, mert itthon nem nagyon hajlandó, inkább szívószálat kér hozzá. De szépen alkalmazkodott az itteni körülményekhez.
Majd kilenc körül, legnagyobb megdöbbenésemre, mondta Kati néni, a másik óvónő, hogy akkor megkéri a szülőket, hogy menjenek. Én ugye nem ezt beszéltem meg Benivel, azt mondtam neki, hogy ma még ott leszek vele. Így aztán én voltam az egyetlen szülő, aki mégis maradt.
Kimentünk az udvarra, én ücsörögtem a padon, Beni felfedezte a játékokat. Jól elvolt. Mondta Ibi néni, hogy próbáljuk meg, hogy legalább a folyosóra menjek be. Meg is beszéltem Benivel, csak annyit mondott rá, hogy rendben. Persze az ajtóból figyeltem, hogy mi újság van. Láttam rajta, hogy még nem annyira találja a helyét, de összességében jól megvolt. Csúszdázott egyedül, amit velünk nem nagyon szokott. Aztán kijött a másik csoport is, akikkel közös az udvar. Akkor homokozott egy kisfiúval. De aztán megint egyedül kolbászolt. A többiek is. Idővel, gondolom, ez majd változik. Ha már beleszoknak. Mert a játszótéren nem ilyen szokott lenni.
Aztán láttam, hogy keres, indul az ajtó felé, akkor visszamentem. Fáradt volt. Odabújt hozzám, be akart menni a terembe. Mondtam, hogy nem lehet, meg kell várni a többieket. Megadóan leült a padra, és kért, hogy üljek oda én is. Ott vártuk meg, amíg elkezdtek készülődni az ebédhez.
Akkor mindenkit odahívtak, közösen elpakolták a játékokat, majd le kellett ülni a padra, és kiszórni a cipőből a homokot. A cipő becsatolása nem nagyon ment neki, így aztán délután el is mentünk venni egy másikat. Ezzel már ügyesebb lesz, nem akarom, hogy esetleg egy kudarcélmény az egész ovitól elvegye a kedvét.
Ebédelni már egyedül ment be a terembe, és teljesen feltöltődve jött ki onnan. Ízlett neki (zöldborsó főzelék volt borzaskával, és süti utána), és valószínűleg jól is lakhatott, mert itthon sem kért enni. Nagyon jókedvűen jöttünk hazafelé. Itthon aztán várta a jól megérdemelt "meglepetése": egy lego készlet.
Legnagyobb meglepetésemre délután nem aludt. De nem volt hiszti. Jól telt az esténk is, 21:00 körül aludt végül el.
És hogy mi volt a mai napról a véleménye? "Hát, ma nem sokat dolgoztam a munkahelyemen." (Miért, mit csináltál? - kérdezte az apja.) "Játszottam."
Este még elmondtam neki a holnapi menetrendet, hogy reggeli után én hazajövök, és majd ebéd után megyek vissza érte, nem ellenkezett. Holnap azért biztos nehéz lesz az elindulás. És ki tudja, mi lesz még... Kicsit félek tőle, de majd csak belejövünk.

(Julánk szerencsére jól viselte délelőtti távollétünket. Bár Peti elmondása szerint végig"járta" (na, jó, mászta) a lakást, és nem értette a dolgot, de aztán jól érezte magát az apjával. Végre mindent szabad volt neki, és csak vele foglalkoztak... Akkor kezdett csak el sírni, amikor beszálltunk a kocsiba. Nekem ez jár... :) :) De hamar megnyugodott, amikor az ölembe vettem.)