Semmi tud úgy megviselni, mint amikor a gyerekekkel van valami. Pedig most már túlvagyunk Julcsika hetekig tartó betegségén (amiből napokig lázas volt!) is. Most Petinek fáj a torka és mára már megy a hasa is. De az az igazság, hogy kevésbé érzem ezt a részét nehéznek, mint ami a fejtörésemet okozza.
Bent voltam ma az óvodában, és beszéltem megint Kati óvónénivel. Sokat javult a helyzet - amit én is látok, hisz Beni úgy hagy ott minden reggel az ajtóban, hogy a cipőjét is alig veszi fel, és már rohan is be a terembe; most már hajlandó mesélni is, sőt, még a kudarcait is képes elmondani. Szóval jó irányba haladunk.
De Kati most olyanokat mondott, amiken nagyon elgondolkodtam. Keresem/keressük a megfelelő utat, de rettenetesen tanácstalan vagyok. Mert nem igazán tudom, hogy hol van az a határ, amiért mi vagyunk a felelősek, és hol van az a rész, ami már maga a gyerek, és amin nem igazán lehet változtatni.
Merthogy bizonytalan, egész nap feszülten figyel és dolgozza fel az infókat, és próbál helyt állni. Ezt az érzést ismerem, én is ilyen vagyok. Meg lehet tanulni veleélni, és sokszor az ember előnyére is válhat, de a mindennapokban nagyon fárasztó.
Kati azt mondta, hogy ez lehet attól is, hogy eltér a nevelési stílusunk Petivel. Ami igaz. Ez valójában mostanában kezd már megmutatkozni, ami nem is csoda, hisz eddig nagyjából csak szeretni kellett a gyereket, most van az, hogy már NEVELNI kell. (Én viszonylag szigorú vagyok, ő meg nagyon sok mindent megenged neki. Persze nem tudatosan. Nem akar ellenem dolgozni, csak sokszor még egyeztetni sem tudunk, mert alig jut időnk beszélgetni.)
Ráadásul Beni nem is az átlagos gyerek. Persze egyik gyerek sem átlagos! És pont ezért nehéz a nevelésük. Most látom csak igazán, hogy mennyire más is ő, mint mondjuk Julcsika. Julcsának hiába mondom el, hogy ne nyúljon a konnektorhoz, ő hatvanadjára is odamászik. És szerintem ez a normális. Beni már egészen pici korában úgy tett, ahogy mondtam. Őt összesen háromszor kellett elvennem onnan, és többet soha nem nyúlt hozzá. Kavicsot is csak egyszer vett a szájába, és soha többet. Vele mindent meg lehetett beszélni. Mint egy nagyobb gyerekkel.
És most pont ez a probléma! Hogy nem igazán gyerek! És így nehezen is illeszkedik be. Az óvónéni szerint mindig a felnőttek társaságát keresi, sokkal felnőttesebbek a témái is.
Ami egyrészt igaz, de a kérdés: ez mennyire függ vajon tőlünk és mennyire az ő érdeklődésétől. Merthogy ő is Anna és Petit olvas, meg Bogyó és Babócát, Tűzoltó Sam-et néz és Bob, the Builder-t. Mint a többiek. És hogy ezen felül őt az érdekli, hogy milyen alkatrészei vannak a kocsiknak? Vagy hogy működik a számítógép? Hogyan lehetne ezt gyerekesebb témák felé terelni?!
Mert azt én is látom, hogy jó lenne valamin változtatni. Mert neki lesz nehéz. De hogyan? Mit kéne nekem másképp csinálnom, hogy neki jobb legyen? Hol van az a határ, ahol még be tudok avatkozni úgy, hogy közben nem próbálom megtörni a gyerek személyiségét? Nem azt akarom, hogy "átlagos" legyen, hanem azt, hogy tudjon boldogulni az adottságaival vagy épp pont azok ellenére.
Töprengek, hogy hogyan is kéne csinálnom. Ez csak kis lépésekkel fog menni. Csak épp merre induljak, milyen módszerrel...?! Remélem, az ösztönöm segíteni fog. Mert azt szeretném, ha boldog ember lenne. Ha képes lenne a saját útját járni, egyedül. Lehet, hogy én korlátozom túlságosan?! Meg kell találnom a válaszokat, mielőtt még nem késő...
