Beköszönő

Nem működik a blogom. Már hónapok óta. Igazából azóta nem írtam bele, amióta beleszerettem a scrapbook-ba. De hiányzik. És rá kell jöjjek, hogy kell ahhoz, hogy rendszert vigyen az életembe. Hogy átgondoljam a dolgaimat. Kicsit széthullottam, mióta nem írok. Úgyhogy most rászántam magam, és csináltam egy másikat. (Még nem adtam fel, hogy találok valakit, aki ért a wordpress-hez, és visszatérek oda...)

Annyi minden történt, amióta nem írtam oda. Julcsika fél éves lett, kinőtt két foga, már majdnem felül, kúszik. Az én nyugodt pici lányomból egy kis harcias amazon lett az eltelt idő alatt.
Benike három éves lett, beírattam oviba (persze csak fél napra megy, de így is halálra vagyok válva tőle. Közben elhagytuk a pelust, most már éjszakára sem hordja. És: egyedül alszik el. Hihetetlen! Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egyszer csak ez lesz, mindenféle hadakozások és sírások és hisztik nélkül, körberöhögöm.
(Szóval innen üzenem mindenkinek, aki esetleg a gyerekével alszik (vagy csak alszik el), és minden nap végighallgatja a "sosem fogod tudni kitenni az ágyatokból", "elrontjátok ezt a gyereket", "sosem fog megtanulni egyedül elaludni" szöveget, és lelke mélyén attól fél, hogy a világ legrosszabb anyja: mindez nem igaz. Vannak gyerekek, akiknek erre van szükségük, és ha hagyják, maguktól leválnak a nekik megfelelő időben.)

A scrapbook azóta az életem részévé vált, elvonási tüneteim vannak, ha nem ülhetek le egy nap a PS elé...