Beni küzd az ovival. De tegnap volt a mélypont. Az óvónő "panaszkodott" Petinek, hogy Beni egész nap ordított, kezelhetetlen volt. És hogy azt javasolja, hogy aludjon ott, mert így kilóg a sorból, lehet, hogy az segítene.
Na, ez engem padlóra küldött. Persze tudtam, hogy vannak gondok, mert voltak jelek. Megint elkezdett dadogni, az oviban egyszer becsurgott a pisi (ez még sosem fordult elő vele, mióta Julcsi születése óta "visszatértünk" a szobatisztasághoz, még éjszaka sem!) és sosem volt hajlandó az oviról beszélni, úgy kellett belőle minden szót harapófogóval kihúzni.
De mivel minden nap találkoztam az óvónénivel, és nem szólt semmit, csak annyit, hogy aznap is volt sírás, nem akartam túldimenzionálni a dolgot. És tegnap aztán kiakadtam... Bizonytalan voltam benne, hogy jót teszek-e egyáltalán Beninek azzal, hogy óvodába írattam.
De anyukám segítségével sikerült a fejemben helyre tenni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem akarom MINDENÁRON beszoktatni a gyereket az oviba. Itthon vagyok, tehát nyugodtan megtehetem, hogy akár még egy évet itthon legyen. Szóval úgy döntöttem, hogy a lelkileg amúgy is zilált gyereket nem kényszerítem bele még egy ottalvásba is.
Reggel bementem az oviba, hogy beszéljek az óvónővel. Rendes volt, mert egyből azt mondta, hogy behívja a dadust, és kijön most beszélni. Elmondta, hogy mi volt tegnap. Én pedig mondtam neki, hogy már a beszélgetés elején szeretném leszögezni, hogy nem feltétlenül akarom, hogy Beni oviba járjon, ha úgy látom, hogy ez neki nem jó. Na, ezzel megleptem. Látszott is rajta, de mondta is. És hogy mennyire örül, hogy így állok ehhez a kérdéshez, mert tegnap neki is pont az futott át a fején, hogy nehogy véletlenül a gyerek kárára váljon ez az egész.
Aztán beszélgettünk, mondta, hogy ő hogy látja Benit, én meg kicsit árnyaltam neki a képet, elmondva, hogy ténylegesen milyen is. Mert hogy ő bizony itthon is mindenre rákérdez, hogy szabad-e. Nem tudom, ez miért van így, mindenre külön felhatalmazást kér. Ami biztosan fárasztó, ha az ember nyakán még ott van 14 másik gyerek, de nem tudok vele mit kezdeni.
És igen, nehezen viseli a változásokat. Sokkal több idő kell neki, míg feldolgozza, mint a legtöbb gyereknek.
Na, sikerült olyan jól elbeszélgetnünk, hogy a végén megkért, hogy adjak még neki egy kis időt, hátha mégiscsak sikerül Beninek megszeretnie az ovit. És megkért, hogy tegeződjünk, mert hogy nem is tudja, hogy mikor beszélt utoljára ilyen szülővel, aki ennyire átérezte az ő helyzetüket is. És megköszönte többször is, hogy beszéltem vele, és hogy ilyen a hozzáállásom, amilyen.
És úgy tűnik, Beninél is megtört a jég, mert ma volt az első nap, hogy nem sírt kinn az udvaron. És nemcsak hogy nem sírt, de játszott! Hintázott, motorozott, talán még homokozott is. És annyira büszke volt magára! És én is olyan büszke voltam rá. És ma volt először az, hogy kijött a teremből, és egyből mesélt. Felszabadult volt, vidám, és nem amiatt, hogy végre hazamehet.
Összességében végül is nem sült el rosszul ez a tegnapi szörnyű nap. Még az óvónő szerint is, lehet, hogy mindkettőjüknek kellett ez a tegnapi nap. Remélem, hogy tényleg ez volt a mélypont, és innentől már sínen lesznek a dolgok. Mert Beni azért rengeteget fejlődött, amióta oviba jár...
