Ovi

Hosszú idő után Beni ma újra ment oviba. Meg is volt a balhé. Voltak az udvaron, és utána. Később is jöttek be, és neki nem sikerült valami, amit újra akart csinálni. Az óvónéni meg nem hagyta. És jött a hiszti. Ez van. Remélem, újra belerázódik majd.

Nagy óvodásom

Benivel kapcsolatban kellő lelkifurdalás gyötör. Mostanában gyakran vagyok türelmetlen vele. Pedig csak éli a 3,5 évesek mindennapi lelki gyötrelmeit. Ezt persze tiszta tudattal belátom, de sajnos gyakran belep engem is a köd, és nem mindig tudok tiszta fejjel gondolkodni. Úgyhogy ebben a posztban most azt fogom elmesélni (legfőképp magamnak, hogy tudjam, mire kell gondolnom, ha épp készül elszállni az agyam), hogy miért is csodálatos az én nagy óvodásom.
Beni nagyon érzékeny. Ami nem rossz, csak épp nem lesz könnyű élete. De annyi szeretet, gondoskodás van benne, hogy ha ennek csak felét visszakapja majd, akkor már többet kap, mint egy átlagos ember.

Egy történet. Julcsika még mindig nem jött teljesen rendbe. Beninek is folyt az orra, így itthon maradt. A konyhában pakoltam, a gyerkőcök a szobában játszottak. Hallottam, hogy Juli tüsszent (na, ilyenkor aztán az egész arcát takony borítja!), siettem be a szobába, ahol is a következő kép fogadott. Julcsánk nyugodtan ült a földön, Beni letérdelt elé. Egyik kezével hátulról megtámasztotta a fejét, a másikban egy pelenkával pedig törölgette a húga pofiját. Annyira meghatódtam!

A lelkében nagy viharok dúlhatnak mostanában, mert tegnap a következő beszélgetésünk volt:
- Anya! Kik mennek el angyaloknak?
- Nem tudom, kicsim, hogy mire gondolsz.
- Hát, tudod! Amikor Mamalilánál vagyunk, szoktál mesélni egy papáról...
- A nagypapámra gondolsz?
- Igen.
- Hát, igen, ő már elment angyalnak. Már nincs velünk. (A kifejezést valószínűleg anyósoméktól hallotta, nem tudom, mikor, és azt sem tudom, hogy ez most hogy került felszínre...)
- Nekem is van egy barátom, a Zsolti*, ő is elment angyalnak. Amikor megszűnt a nagykert**. Most már nem tudok vele legózni.
Nem tudom, hogy mi lehet a háttérben. Nem akarom túllihegni a dolgot, de azért elbagatellizálni sem. Oda kell figyelni rá. Ki tudja, mi járhat abban a nagy okos buksijában.

Ettől eltekintve, amióta megküzdöttünk az ovival, ki van virulva. Persze még meg-megkérdezi, hogy miért kell oviba járni, de ennyi. Amikor odaérünk, rohan be és keresi a Dodót (alig tudom rávenni, hogy vegye fel a nadrágot, cipőt), és amikor hazajön, mesél. Na jó, azért kicsit kell kérdezgetni, de ez már beszélgetés, és nem vallatás jellegű!

Szinte mindent meg lehet vele beszélni, hihetetlen, hogy egészen pici korától kezdve rá észérvekkel lehetett hatni. Ha valamit megbeszélünk (és ez nem a délutáni és esti alvás), akkor az úgy is van. Elég csak hivatkozni rá, hogy tudod, megbeszéltük...

Nagyon nagy szerencsém van vele, mert ritka jó természete van. Csak ezt miért felejtem el mindig...?!


* Zsolti tűzoltó, és vele szokott Beni kislegózni. (Az első képzeletbeli barátja.)
** Nagykert = nagyker. Apa munkahelye felé volt egy számítástechnikai nagyker, ahová Peti régen járt, de már megszűnt.

Vörös Veszedelem

Elég ritkán írogatok mostanában ide, pedig annyi gondolat kavarog a fejemben. Régen Julcsáról havonta írtam, hogy miket tud már, egy jó fél éve meg semmi. Na, most pótolom.
Julcsánk igazi nő, tetőtől talpig. Kis tűzről pattant menyecske. A tojáshéj még a fenekén, de olyan ügyesen irányítgatja az egész családot, mintha egész életében ezt csinálta volna. Akaratos, hisztis (ha régen ezt mondták egy gyerekről, ugrottam, hogy egy ekkora csöppség nem lehet még hisztis!, de ma már másképp látom... :D ), ugyanakkor bájos, elbűvölő, egy mosolyával bárkit levesz a lábáról. Imádom, mindennel együtt! Igazi egyéniség!
És hogy miket csinál már?! Kilenc hónapja teljes öntudatával "leszokott" a pépes kajákról. Elvégre is, ha az embernek már van 6, azaz hat darab foga, eléggé ciki bébipapit enni. Kellet pár nap, hogy rájöjjek, mit is jelent nála ez az "evési-sztrájk". Majd véletlenül megszerzett egy szál ropit, és ette, mint a nagyok. Kipróbáltam, hogy a banánt csak odatartom elé: és láss csodát, jókedvűen falatozott, mint régen. Azóta nem pürésítek... :)
A kaja amúgy központi szerepet tölt be a kis életében, és komoly logikával úgy gondolta, hogy ez mással is így lehet. És mint csupaszív ember, meg is osztja az ennivalóját, legfőképp velem. Tömi (! szó szerint!) a számba, és nem igazán érdekli, hogy én már nem kérek... Az apja nagy bánatára neki kaját nem ad (őszintén szólva nem is csoda, hát szoptatta ő valaha...?! :D), csak a szivacsot akarta a szájába tömni fürdés közben - lehet, hogy túl sokat beszélt?! :)
Tegnap együtt teregettünk. Leült a lavor elé, és kérem szépen felszólításra szedte ki belőle a tiszta ruhát, és adta a kezembe. Szenzációs volt! Régen de sokat teregettem így Benivel is! Nagyon szerettem, és nagyon szeretem most is.
Mondja, hogy apa! Persze ez még nem teljesen azonosul Petivel, de egész nap ezt fújja.
Legózik (na jó, Duplóval, a kicsit még nem mertük neki odaadni, bár ordít érte torka szakadtából...)! Egy elemet már el tud helyezni az alaplapon. Igaz, utána felhúzza magát azon, hogy nem tudja leszedni.
Kocsikázik. Mint a fiúk. (Na persze ezt látja a bátyótól...) Négykézlábra áll, tologatja a kocsit, és berreg hozzá: Meg kell zabálni közben.
Labdázik. Leül, odagúrítja nekem a lasztit, és várja, hogy visszagurítsam. Akár húsz percig is képes így ellenni. És ha olykor nincs időm, akkor nem rossz mulatság a labda keregetése a lakásban sem.
Próbál járni: ha talál bármit - játékdoboz, Beni asztalkája, bébitornázó, stb. -, amit tud maga előtt tolni, akkor így közlekedik. Mit mondjak, egy perc nyugtom nincs mellette... :)
És sajnos örökölt egy kis asztmatikus hajlamot is, úgyhogy mostanában úgy sípol szegénykémnek a tüdeje, mintha beköltözött volna a fesztiválzenekar a kis testébe. Nagyon ijesztő tud lenni. De annyira hősiesen tűri! Állandóan mosolyog! Na persze, ha nem épp kiabál valami őt ért sérelem miatt... Nem aggódom érte! Ha csak nem nyomorítjuk meg nagyon lelkileg, akkor ő el fogja érni az életben, amit akar! :)

Julcsika betegsége

Nem volt jó hétvégénk. Julcsika ugyanis megfázott. Adtam neki a köptetőt, szívtam az orrát, és nem is tűnt annyira rossznak a helyzet. Egészen szombat estig. Fürdés után annyira csúnyán vette a levegőt, hogy nagyon megijedtünk. Ilyenkor aztán nem mindig jó a Peti mentőápolói múltja, mert túl sok szörnyűséget látott. És hát az ember a saját gyerekénél nem tudja megítélni hideg fejjel a dolgokat. (Persze orvoshoz mindenképp elvittük volna, mert tényleg nagyon ijesztő volt!)
Szóval irány be az ügyeletre. A Budai Gyerekkórházba mentünk, mert ott az a cég csinálja az ügyeletet, ahol Peti dolgozik. A készülődés nem volt egyszerű: pakolni úgy kellett, hogy ha esetleg beutalnak bennünket valahová, akkor legyen nálunk a cucc. Kellőképp idegesek voltunk, és az ijedtségünk nagyobb volt annál, hogy Benire is tekintettel legyünk. Szerencsére hamar észbe kaptam, mert Beni jött utánam a wc-re: "Anya, csak megölelgetlek, mert nagyon szeretlek!". Ez kijózanított. Nem, mintha nem szokott volna odabújni hozzám gyakran, csak épp nem ilyen kijelentés kíséretében.
Amikor már "megnyugodtam", olajozottabban ment a készülődés is, Beni sem hátráltatta a dolgokat, csinálta, amit kértünk tőle. Elmondtuk neki az ő szintjén, hogy mi a baj, hogy még az is előfordulhat, hogy Julcsikának meg nekem kórházba kell menni, de ő apával mindenképp hazajön, így neki ez tulajdonképpen csak olyan, mint egy éjszakai túra.
Szerencsére Julcsikának nem krupp-ja volt, így megmenekültünk a kórháztól. Kapott Ventolin spray-t, nehézlégzése volt, mondták, hogy azzal talán ki tudjuk majd húzni az éjszakát, de ha nem javul az állapota vagy romlik, akkor egyből vigyük vissza. Fel is hívtam Flórát, hogy legyen készenlétben, ha esetleg mennünk kell a kórházba, jöjjön át Benihez.
Julcsika hazafelé a kocsiban elaludt, és szerencsére aludt is addig, amíg Benit el nem altattam. (Persze elalvás előtt még mondtam neki, hogy lehet, hogy ha éjszaka felébred, akkor Flóci fog mellette aludni, ne ijedjen meg.)
Ahogy Beni elaludt, Julcsánk ébredt is, alig kapott levegőt. Fújtunk be neki spray-t, de nem javult a helyzet. Telefon Flórának, vágja magát taxiba és jöjjön. 20 perc múlva Julcsika még mindig nagyon csúnyán lélegzett, befújtunk megint. Szerencsére, mire Flóra ideért, rendeződött az állapota, sőt, el is aludt. Így végül mégsem mentünk vissza. De az éjszakánk nem volt jó!
Másnap kihívtuk a doktornőt, mondta, hogy ez bizony valami allergiás eredetű asztmatikus dolog lehet, volt-e ilyen a családban. Igen. Gyerekkoromban még egy hónapot szanatóriumban is voltam. De szerencsére kinőttem. Mondta, hogy ebből lehet, hogy majd pullmonológus lesz, de most még kicsi hozzá. Írt fel Fenistil cseppet, és mondta, hogy adjam tovább a köptetőt, meg a spray-t.
Mostanra már egész jól van Julcsika, bár kicsit ijesztően hat, amikor az a pici kis lány úgy köhög és hörög, mint Darth Vader a Csillagok háborújában.
Nehéz eset ám megítélni, hogy hogy is van. Mert annyira jól tűri ezeket a megpróbáltatásokat. Ahogy kicsit jobban van, vigyorog, mint a vadalma. Szóval nála jobban kell figyelni, mint Beninél. Beni ha rosszul van, akkor rosszul van, de Julcsánk nem...
Viszont a gyógyszerbeadás katasztrófa. Trükkösebbnél trükkösebb módszerekkel kell neki beadni a köptetőt. Ami egyik nap bejön, a másik nap már nem alkalmazható. Egy nap kenyeret áztattam bele, így ette meg. Másnap hajlandó volt a kanálból megenni. Következő nap már egyik sem volt jó, akkor joghurtban kellett beadni. Tegnap a Nurofenes adagoló jött be, de reggel már ezzel is problémák voltak. Nem tudom, ma mit találjak ki... :)

Ovigondok

Beni küzd az ovival. De tegnap volt a mélypont. Az óvónő "panaszkodott" Petinek, hogy Beni egész nap ordított, kezelhetetlen volt. És hogy azt javasolja, hogy aludjon ott, mert így kilóg a sorból, lehet, hogy az segítene.
Na, ez engem padlóra küldött. Persze tudtam, hogy vannak gondok, mert voltak jelek. Megint elkezdett dadogni, az oviban egyszer becsurgott a pisi (ez még sosem fordult elő vele, mióta Julcsi születése óta "visszatértünk" a szobatisztasághoz, még éjszaka sem!) és sosem volt hajlandó az oviról beszélni, úgy kellett belőle minden szót harapófogóval kihúzni.
De mivel minden nap találkoztam az óvónénivel, és nem szólt semmit, csak annyit, hogy aznap is volt sírás, nem akartam túldimenzionálni a dolgot. És tegnap aztán kiakadtam... Bizonytalan voltam benne, hogy jót teszek-e egyáltalán Beninek azzal, hogy óvodába írattam.
De anyukám segítségével sikerült a fejemben helyre tenni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem akarom MINDENÁRON beszoktatni a gyereket az oviba. Itthon vagyok, tehát nyugodtan megtehetem, hogy akár még egy évet itthon legyen. Szóval úgy döntöttem, hogy a lelkileg amúgy is zilált gyereket nem kényszerítem bele még egy ottalvásba is.
Reggel bementem az oviba, hogy beszéljek az óvónővel. Rendes volt, mert egyből azt mondta, hogy behívja a dadust, és kijön most beszélni. Elmondta, hogy mi volt tegnap. Én pedig mondtam neki, hogy már a beszélgetés elején szeretném leszögezni, hogy nem feltétlenül akarom, hogy Beni oviba járjon, ha úgy látom, hogy ez neki nem jó. Na, ezzel megleptem. Látszott is rajta, de mondta is. És hogy mennyire örül, hogy így állok ehhez a kérdéshez, mert tegnap neki is pont az futott át a fején, hogy nehogy véletlenül a gyerek kárára váljon ez az egész.
Aztán beszélgettünk, mondta, hogy ő hogy látja Benit, én meg kicsit árnyaltam neki a képet, elmondva, hogy ténylegesen milyen is. Mert hogy ő bizony itthon is mindenre rákérdez, hogy szabad-e. Nem tudom, ez miért van így, mindenre külön felhatalmazást kér. Ami biztosan fárasztó, ha az ember nyakán még ott van 14 másik gyerek, de nem tudok vele mit kezdeni.
És igen, nehezen viseli a változásokat. Sokkal több idő kell neki, míg feldolgozza, mint a legtöbb gyereknek.
Na, sikerült olyan jól elbeszélgetnünk, hogy a végén megkért, hogy adjak még neki egy kis időt, hátha mégiscsak sikerül Beninek megszeretnie az ovit. És megkért, hogy tegeződjünk, mert hogy nem is tudja, hogy mikor beszélt utoljára ilyen szülővel, aki ennyire átérezte az ő helyzetüket is. És megköszönte többször is, hogy beszéltem vele, és hogy ilyen a hozzáállásom, amilyen.
És úgy tűnik, Beninél is megtört a jég, mert ma volt az első nap, hogy nem sírt kinn az udvaron. És nemcsak hogy nem sírt, de játszott! Hintázott, motorozott, talán még homokozott is. És annyira büszke volt magára! És én is olyan büszke voltam rá. És ma volt először az, hogy kijött a teremből, és egyből mesélt. Felszabadult volt, vidám, és nem amiatt, hogy végre hazamehet.
Összességében végül is nem sült el rosszul ez a tegnapi szörnyű nap. Még az óvónő szerint is, lehet, hogy mindkettőjüknek kellett ez a tegnapi nap. Remélem, hogy tényleg ez volt a mélypont, és innentől már sínen lesznek a dolgok. Mert Beni azért rengeteget fejlődött, amióta oviba jár...