2009. november 5., csütörtök

Sír a lelkem...

Semmi tud úgy megviselni, mint amikor a gyerekekkel van valami. Pedig most már túlvagyunk Julcsika hetekig tartó betegségén (amiből napokig lázas volt!) is. Most Petinek fáj a torka és mára már megy a hasa is. De az az igazság, hogy kevésbé érzem ezt a részét nehéznek, mint ami a fejtörésemet okozza.
Bent voltam ma az óvodában, és beszéltem megint Kati óvónénivel. Sokat javult a helyzet - amit én is látok, hisz Beni úgy hagy ott minden reggel az ajtóban, hogy a cipőjét is alig veszi fel, és már rohan is be a terembe; most már hajlandó mesélni is, sőt, még a kudarcait is képes elmondani. Szóval jó irányba haladunk.
De Kati most olyanokat mondott, amiken nagyon elgondolkodtam. Keresem/keressük a megfelelő utat, de rettenetesen tanácstalan vagyok. Mert nem igazán tudom, hogy hol van az a határ, amiért mi vagyunk a felelősek, és hol van az a rész, ami már maga a gyerek, és amin nem igazán lehet változtatni.
Merthogy bizonytalan, egész nap feszülten figyel és dolgozza fel az infókat, és próbál helyt állni. Ezt az érzést ismerem, én is ilyen vagyok. Meg lehet tanulni veleélni, és sokszor az ember előnyére is válhat, de a mindennapokban nagyon fárasztó.
Kati azt mondta, hogy ez lehet attól is, hogy eltér a nevelési stílusunk Petivel. Ami igaz. Ez valójában mostanában kezd már megmutatkozni, ami nem is csoda, hisz eddig nagyjából csak szeretni kellett a gyereket, most van az, hogy már NEVELNI kell. (Én viszonylag szigorú vagyok, ő meg nagyon sok mindent megenged neki. Persze nem tudatosan. Nem akar ellenem dolgozni, csak sokszor még egyeztetni sem tudunk, mert alig jut időnk beszélgetni.)
Ráadásul Beni nem is az átlagos gyerek. Persze egyik gyerek sem átlagos! És pont ezért nehéz a nevelésük. Most látom csak igazán, hogy mennyire más is ő, mint mondjuk Julcsika. Julcsának hiába mondom el, hogy ne nyúljon a konnektorhoz, ő hatvanadjára is odamászik. És szerintem ez a normális. Beni már egészen pici korában úgy tett, ahogy mondtam. Őt összesen háromszor kellett elvennem onnan, és többet soha nem nyúlt hozzá. Kavicsot is csak egyszer vett a szájába, és soha többet. Vele mindent meg lehetett beszélni. Mint egy nagyobb gyerekkel.
És most pont ez a probléma! Hogy nem igazán gyerek! És így nehezen is illeszkedik be. Az óvónéni szerint mindig a felnőttek társaságát keresi, sokkal felnőttesebbek a témái is.
Ami egyrészt igaz, de a kérdés: ez mennyire függ vajon tőlünk és mennyire az ő érdeklődésétől. Merthogy ő is Anna és Petit olvas, meg Bogyó és Babócát, Tűzoltó Sam-et néz és Bob, the Builder-t. Mint a többiek. És hogy ezen felül őt az érdekli, hogy milyen alkatrészei vannak a kocsiknak? Vagy hogy működik a számítógép? Hogyan lehetne ezt gyerekesebb témák felé terelni?!
Mert azt én is látom, hogy jó lenne valamin változtatni. Mert neki lesz nehéz. De hogyan? Mit kéne nekem másképp csinálnom, hogy neki jobb legyen? Hol van az a határ, ahol még be tudok avatkozni úgy, hogy közben nem próbálom megtörni a gyerek személyiségét? Nem azt akarom, hogy "átlagos" legyen, hanem azt, hogy tudjon boldogulni az adottságaival vagy épp pont azok ellenére.
Töprengek, hogy hogyan is kéne csinálnom. Ez csak kis lépésekkel fog menni. Csak épp merre induljak, milyen módszerrel...?! Remélem, az ösztönöm segíteni fog. Mert azt szeretném, ha boldog ember lenne. Ha képes lenne a saját útját járni, egyedül. Lehet, hogy én korlátozom túlságosan?! Meg kell találnom a válaszokat, mielőtt még nem késő...

4 megjegyzés:

Judit írta...

Nem tudok mit mondani. Nekem is volt fogadóórám, nekem is mondtak dolgokat. Én is azóta ideges vagyok. Érdekes, elgondolkodtató amit írsz, de tudod mi jutott eszembe? Eddig is adták a tanácsokat, doktor, más anyukák, védőnő, mindig elbizonytalanodik az ember, jól csinálom? Most az óvodából is bombáznak minket. Persze hallgatni kell rájuk, meg ez a dolguk. De az nem baj ha ilyen okos fiad van! Az enyémet hiába akarok neki olvasni, csak a képek érdeklik, egyáltalán nem köti le a mese… Fél az idegen felnőttektől, a mikulástól, bohóctól, csak pelusba hajlandó kakilni…. Ez se jó. Az idő…. Majd megoldja.Meg mi. :)

Névtelen írta...

Eszter, te egy rendkívül jó anya vagy. Személyesen nem ismerlek, de a virtuális papírra vetett gondolataid ezt sugallják. Egy jó anya mindig kételkedik magában. Látszik, hogy odafigyelsz a fiadra, figyeled hogyan alakul az egyénisége. Szerintem minden rendben lesz, lehet, hogy nem nekünk kell mindent megoldani. Lehet, hogy csak óvatosan kell hátulról terelgetni egy kicsit, és segíteni, -ahogyan leírod-, hogy megtanuljon ezzel együtt beilleszkedni a többi gyerek közé. Ne hátránynak érezze azt, hogy őt már magasabb szintű dolgok érdeklik, mint kortársait, hanem előnynek. Ebben nagy segítségedre lehet az óvónéni is. Együtt sikerülni fog! Sok puszi Nektek! Zsófianyu

szrjudit írta...

Már az nagy dolog, hogy ezek a kérdések megfogalmazódnak benned, hidd el. Vannak olyan gyerekek, akik jobban keresik a felnőttek társaságát, ez nem baj, szerintem az óvónéni is tudja ezt "szolgálni" valamennyire, az a lényeg, hogy szeret járni, ismerkedik még az egésszel, hagyj időt magatoknak. Persze, én is azt gondolom, hogy vannak kulcskérdések a nevelésben, de azt nem hiszem, hogy később ne lehetne korrigálni, ha valami mégsem úgy alakul, mint szeretnénk. Te csak legyél továbbra is ilyen gondoskodó, de hagyj neki teret, helyt fog állni, biztos vagyok benne!

Andi&Tomi írta...

Szia Eszter!Felvettelek az olvasóim közzé ha nem baj?!
Szerintem hallgass az ösztöneidre,és tényleg ne legyen ezért lelkiismeret furdalásod mert egy okos kisfiad van.Egyet értek én is Zsófianyuval!

 
Designed by Lena Graphics by Elie Lash