Benivel kapcsolatban kellő lelkifurdalás gyötör. Mostanában gyakran vagyok türelmetlen vele. Pedig csak éli a 3,5 évesek mindennapi lelki gyötrelmeit. Ezt persze tiszta tudattal belátom, de sajnos gyakran belep engem is a köd, és nem mindig tudok tiszta fejjel gondolkodni. Úgyhogy ebben a posztban most azt fogom elmesélni (legfőképp magamnak, hogy tudjam, mire kell gondolnom, ha épp készül elszállni az agyam), hogy miért is csodálatos az én nagy óvodásom.
Beni nagyon érzékeny. Ami nem rossz, csak épp nem lesz könnyű élete. De annyi szeretet, gondoskodás van benne, hogy ha ennek csak felét visszakapja majd, akkor már többet kap, mint egy átlagos ember.
Egy történet. Julcsika még mindig nem jött teljesen rendbe. Beninek is folyt az orra, így itthon maradt. A konyhában pakoltam, a gyerkőcök a szobában játszottak. Hallottam, hogy Juli tüsszent (na, ilyenkor aztán az egész arcát takony borítja!), siettem be a szobába, ahol is a következő kép fogadott. Julcsánk nyugodtan ült a földön, Beni letérdelt elé. Egyik kezével hátulról megtámasztotta a fejét, a másikban egy pelenkával pedig törölgette a húga pofiját. Annyira meghatódtam!
A lelkében nagy viharok dúlhatnak mostanában, mert tegnap a következő beszélgetésünk volt:
- Anya! Kik mennek el angyaloknak?
- Nem tudom, kicsim, hogy mire gondolsz.
- Hát, tudod! Amikor Mamalilánál vagyunk, szoktál mesélni egy papáról...
- A nagypapámra gondolsz?
- Igen.
- Hát, igen, ő már elment angyalnak. Már nincs velünk. (A kifejezést valószínűleg anyósoméktól hallotta, nem tudom, mikor, és azt sem tudom, hogy ez most hogy került felszínre...)
- Nekem is van egy barátom, a Zsolti*, ő is elment angyalnak. Amikor megszűnt a nagykert**. Most már nem tudok vele legózni.
Nem tudom, hogy mi lehet a háttérben. Nem akarom túllihegni a dolgot, de azért elbagatellizálni sem. Oda kell figyelni rá. Ki tudja, mi járhat abban a nagy okos buksijában.
Ettől eltekintve, amióta megküzdöttünk az ovival, ki van virulva. Persze még meg-megkérdezi, hogy miért kell oviba járni, de ennyi. Amikor odaérünk, rohan be és keresi a Dodót (alig tudom rávenni, hogy vegye fel a nadrágot, cipőt), és amikor hazajön, mesél. Na jó, azért kicsit kell kérdezgetni, de ez már beszélgetés, és nem vallatás jellegű!
Szinte mindent meg lehet vele beszélni, hihetetlen, hogy egészen pici korától kezdve rá észérvekkel lehetett hatni. Ha valamit megbeszélünk (és ez nem a délutáni és esti alvás), akkor az úgy is van. Elég csak hivatkozni rá, hogy tudod, megbeszéltük...
Nagyon nagy szerencsém van vele, mert ritka jó természete van. Csak ezt miért felejtem el mindig...?!
* Zsolti tűzoltó, és vele szokott Beni kislegózni. (Az első képzeletbeli barátja.)
** Nagykert = nagyker. Apa munkahelye felé volt egy számítástechnikai nagyker, ahová Peti régen járt, de már megszűnt.
Beni nagyon érzékeny. Ami nem rossz, csak épp nem lesz könnyű élete. De annyi szeretet, gondoskodás van benne, hogy ha ennek csak felét visszakapja majd, akkor már többet kap, mint egy átlagos ember.
Egy történet. Julcsika még mindig nem jött teljesen rendbe. Beninek is folyt az orra, így itthon maradt. A konyhában pakoltam, a gyerkőcök a szobában játszottak. Hallottam, hogy Juli tüsszent (na, ilyenkor aztán az egész arcát takony borítja!), siettem be a szobába, ahol is a következő kép fogadott. Julcsánk nyugodtan ült a földön, Beni letérdelt elé. Egyik kezével hátulról megtámasztotta a fejét, a másikban egy pelenkával pedig törölgette a húga pofiját. Annyira meghatódtam!
A lelkében nagy viharok dúlhatnak mostanában, mert tegnap a következő beszélgetésünk volt:
- Anya! Kik mennek el angyaloknak?
- Nem tudom, kicsim, hogy mire gondolsz.
- Hát, tudod! Amikor Mamalilánál vagyunk, szoktál mesélni egy papáról...
- A nagypapámra gondolsz?
- Igen.
- Hát, igen, ő már elment angyalnak. Már nincs velünk. (A kifejezést valószínűleg anyósoméktól hallotta, nem tudom, mikor, és azt sem tudom, hogy ez most hogy került felszínre...)
- Nekem is van egy barátom, a Zsolti*, ő is elment angyalnak. Amikor megszűnt a nagykert**. Most már nem tudok vele legózni.
Nem tudom, hogy mi lehet a háttérben. Nem akarom túllihegni a dolgot, de azért elbagatellizálni sem. Oda kell figyelni rá. Ki tudja, mi járhat abban a nagy okos buksijában.
Ettől eltekintve, amióta megküzdöttünk az ovival, ki van virulva. Persze még meg-megkérdezi, hogy miért kell oviba járni, de ennyi. Amikor odaérünk, rohan be és keresi a Dodót (alig tudom rávenni, hogy vegye fel a nadrágot, cipőt), és amikor hazajön, mesél. Na jó, azért kicsit kell kérdezgetni, de ez már beszélgetés, és nem vallatás jellegű!
Szinte mindent meg lehet vele beszélni, hihetetlen, hogy egészen pici korától kezdve rá észérvekkel lehetett hatni. Ha valamit megbeszélünk (és ez nem a délutáni és esti alvás), akkor az úgy is van. Elég csak hivatkozni rá, hogy tudod, megbeszéltük...
Nagyon nagy szerencsém van vele, mert ritka jó természete van. Csak ezt miért felejtem el mindig...?!
* Zsolti tűzoltó, és vele szokott Beni kislegózni. (Az első képzeletbeli barátja.)
** Nagykert = nagyker. Apa munkahelye felé volt egy számítástechnikai nagyker, ahová Peti régen járt, de már megszűnt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése